A hallgatás megszabadít
Indiában, Bengálban élt egyszer egy vallásos ember. Mindennap eljött hozzá egy szanszkrit tudós, és lélekemelõ spirituális tanításokat olvasott fel a Gítából, az Upanisadokból és a Védákból. A házigazda odaadóan hallgatta ezeket az elõadásokat.
A családnak volt egy madara, akit Krisnának hívtak. Egy kalitkában tartották, abban a szobában, ahol az elõadások is folytak, és õ is hallgatta a beszédeket.
Egy nap a madár így szólt a gazdájához: – Meg tudnád mondani nekem, mi hasznod származik ezekbõl a spirituális tanításokból?
– Krisna – válaszolt a gazdája –, úgy látom, nem érted, hogy ezek a spirituális tanítások meg fognak engem szabadítani a kötelékeimtõl!
– Már évek óta hallgatod ezeket az elõadásokat – mondta a madár –, de én semmi változást nem látok rajtad. Lennél olyan kedves megkérdezni a tanítódat, tulajdonképpen mi is fog történni veled?
Másnap a házigazda így szólt tanítójához: – Guru, tíz éve hallgatom már a spirituális beszédeidet. Tényleg elérem a megszabadulást?
A tanító megdermedt. Vakarta a fejét, tûnõdött a kérdésen, de nem talált választ. Körülbelül egy órán át hallgatott, azután elment.
A házigazda meg volt döbbenve. Guruja nem tudott válaszolni a madár kérdésére. A madár azonban megtalálta a választ.
Attól a naptól kezdve a madár nem evett, nem énekelt. Teljesen csendben maradt. Gazdája és a család mindennap rakott ételt a kalitkába, a madár azonban nem nyúlt semmihez.
Egy nap a gazda ránézett a madárra, és mivel az életnek semmi jelét nem látta rajta, óvatosan kivette a kalitkából. Szomorú szívvel tette le Krisnáját a földre. A madár egy szempillantás alatt elrepült, bele az ég végtelen szabadságába!
A madár tanított. Gazdája és a guru pedig megtanulták: a hallgatás megszabadít.
A király és a kard
Egy nagy indiai király a Gangeszen csónakázott. Õ és a kísérõi látták, hogy valaki úszik mögöttük. Troilanga Szvámí, a spirituális mester volt az. Úgy egy óra múlva Troilanga Szvámí mosolyogva odaúszott hozzájuk, így hát besegítették a csónakba. Aki ott volt, mindenki ismerte, tisztelte és szerette õt. A király is örült a találkozásnak, mert õ is a csodálója volt.
A király oldalán lógott egy kard. Troilanga Szvámí elvette, nézegette, és mint egy gyermek, elkezdett vele játszani. Azután egyszer csak fogta, és bedobta a Gangeszba. A király haragra gerjedt. Ezt a kardot hõsiességéért és vitézi érdemeiért kapta. Mérges volt, hogy ilyen értékes dolgot veszített el. Meg akarta büntetni Troilanga Szvámít, de mindenki tiltakozott.
– Jaj, ne, õ szent, nem tehetsz ilyet! Borzasztó dolog lenne, ha a kezeddel illetnéd.
– Ha ti nem vagytok hajlandók megbüntetni– szólt a király –, akkor majd ha partot érünk, szerzek másokat, akik örömmel engedelmeskednek nekem, és megbüntetik ezt az embert.
Amikor már majdnem elérték a partot, Troilanga Szvámí, aki a csónakban ült, bedugta a kezét a vízbe. Egyszer csak két fényes kard jelent meg a kezében. Teljesen egyformák voltak, és mind a kettõ pont olyan volt, mint az, amit a Gangeszba dobott. A mester így szólt a királyhoz: – Király, most válaszd ki, melyik a tiéd!
A király nem tudta, melyik is az övé.
– Ó, te bolond – szólt Troilanga Szvámí –, nem tudod, melyik a tiéd? Nem ismered meg a saját tulajdonod? – Azután eldobta azt, amelyik nem a királyé volt, és így szólt: – Ezen a világon semmi nem marad velünk. Amikor meghalunk, mindenünk, amink csak van, itt marad. Azt mondom a benned lakozó Valónak: „Ne élj az élvezetek világában! Maradj a törekvés világában! Maradj a Fény, a Béke és az Üdvösség világában! Igaz, király vagy, de bolond is vagy. Légy bölcs! Csak akkor lelsz valódi boldogságra az életben. Légy spirituálisan bölcs!”
Buddha tanítása
Volt egy nagy király, Vindusárnak hívták, aki bölcsen uralkodott országa felett. Mikor meghalt, legidõsebb fia, Asóka követte a trónon. Asóka fivérei mind jóképûek és erõsek voltak, Asóka viszont nem. Öccsei állandóan csúfolták azért, mert nem volt szép.
Mikor Asóka lett a király, elhatározta, hogy bosszút áll, így mikor trónra került, egytõl egyig az összes fivérét megölte. Azután megölte az összes rokonát, aki kritizálta õt. Megölt mindenkit, aki csak rosszat mondott róla. Mivel egy hatalmas királyság ura akart lenni, leigázott egy Kalinga nevû területet, és a harc során számos buddhista templomot lerombolt, és rengeteg buddhistát megölt.
Egy nap, mikor épp erõdített palotájában volt, panaszos sírást hallott. Az általa lemészárolt több ezer ember rokonai átkozták õt, panaszkodtak és siratták szeretteiket. Asókában megbánás ébredt. Egyszer csak egy hangot hallott, ami egyfolytában azt ismételte: "Buddham saranam gaccshami – Buddhában keresek menedéket." A hang egyre csak ezeket a szavakat ismételgette. Megnyugtató volt. Asóka Buddha Könyörületére gondolt, és érezte, hogy változás történik az életében, de nem tudta, mitõl.
Mikor kiment az utcára, látta, hogy Buddha egyik legnagyszerûbb követõje, Upagupta mantrázik a közelben. Asóka odament hozzá, és így szólt: – Bocsáss meg nekem, de halottam, hogy valaki mantrázik, és szeretnék beavatást kérni. Buddha követõje akarok lenni.
– Én mantráztam – válaszolt Upagupta.
A király nagyon meghatódott. Upagupta beavatta õt, és Asóka Upagupta tanítványa lett. Attól kezdve Buddhában, Buddha Könyörületében és Buddha Fényében keresett menedéket. Nem törõdött többet az országával és a trónjával. Végül kolduló szerzetes lett belõle, és telje életét Istennek szentelte. Okkerszínû leplet öltött magára, és egyik helyrõl a másikra vándorolt a világban, Buddha dicsõségét hirdette, és buddhista szentélyeket emelt. Ingyenes kórházakat nyitott a szegények számára, és fenntartás nélkül adakozott a szegényeknek és a szükséget szenvedõknek. Asóka maga lett a megtestesült könyörület. Még a lánya is Srí Lankára ment, hogy Buddha Fényét terjessze. Amerre Asóka járt, mindenhol bevésték Buddha tanítását, még a hegyi barlangok falaira és oszlopokra is: "Ahímszá parama dharma – Az erõszakmentesség a legnagyobb erény."
A szvámí együtt dohányzik az érinthetetlennel
Szvámí Vivékánanda szeretett dohányozni. Zarándoklata idején, amikor India utcáit járta, a dohányzás nagy szenvedélye volt.
Egy este, ahogy Vivékánanda végigsétált egy észak-indiai falu utcáján, egy kis kunyhóhoz ért, ahol egy öregember egy indiai vízipipát szívott. Vivékánandának ellenállhatatlan vágya támadt a dohányzásra, és megkérdezte a férfit, nem osztaná-e meg vele a pipáját.
– Szvámí – szólt az öregember –, én utcaseprõ vagyok, érinthetetlen. Hogy osztozhatnék veled a pipámon? Nem pipázhatsz egy érinthetetlennel. Úgy örülök, hogy láthatlak! Olyan fess vagy, és lendületes! De én sajnos érinthetetlen családból származom.
Vivékánanda sajnálkozott, hogy az öregember érinthetetlen.
– Sajnálom –mondta. – Igazad van, nem pipázhatok veled.
Azzal otthagyta, és továbbment. De nyomorultul érezte magát. - Mit teszek? – kérdezte magában. – Mi tettem? Hát nem azt tanította a mesterem, Srí Rámakrisna, hogy ahol emberi lény van, Isten is ott van? Minden ember Isten megtestesülése. Ezt tanultam a mesteremtõl. Mindenrõl lemondtam, szanjászí vagyok. Lemondásom által eggyé váltam a világgal, és mégis effajta megkülönböztetést teszek. Ez egy suszter, az egy utcaseprõ, és itt vagyok én, a legfelsõ kaszt egyik tagja együtt valakivel az alsó kasztból. Alsó kaszt, felsõ kaszt! Hogy merek ilyen megkülönböztetést tenni? Hát nem mindannyian Isten gyermekei? Ez a mesterséges elkülönítés, a felsõbbrendûség és alsóbbrendûség elképzelése – hogy érezhetek így? - Vivékánanda futva tért vissza az öregemberhez.
– Kérlek, oszd meg velem a pipádat – mondta. – Minden ember maga Isten.
Az öregember félve adta a pipáját a szvámínak. Az kedvére pipázott, majd így szólt: –Istenien boldog vagyok. A legteljesebben boldog. Két okból: teljesült emberi vágyam, dohányozhattam, és teljesült isteni vágyam, mert valóra válthattam az egyetemes egységrõl alkotott belsõ látomásomat. Legfelsõbb Uram ott lakozik mindenkiben. Ezt a látomásomat kinyilváníthattam ma azáltal, hogy osztoztam veled a pipádon.
Isten mindenkié. Nem az enyém, hanem mindenkié. Minden egyes személyben látom Õt. Egyedüli célom, hogy feltétel nélkül az Õ kedvében járjak. Örökké hálás leszek neked, mert Uram általad tanította meg nekem a legfelsõbb tanítást: mind egyek vagyunk, egyenlõk vagyunk, mindannyian az Abszolút Legfelsõbb Úr gyermekei vagyunk.
Idő és tér legyőzője
Sjáma Csaran Láhirí indiai spirituális mester volt, és irodai tisztviselőként dolgozott. Egyik héten észrevette, hogy a főnöke, aki angol volt, nagyon szomorú és levert. Láhirí megkérdezte, mi bántja. A főnök elmondta, hogy a felesége nagyon beteg, és kórházban van Angliában, és hogy semmi hírt nem hallott se róla, se a családjáról.
– Átmegyek a másik szobába, és meditálok – javasolta Láhirí. – És akkor elmondom a híreket.
A főnök rámosolygott a fiatal alkalmazottra. Értékelte ugyan a jó szándékát, de nem hitt Láhiríban. Úgy gondolta, ahhoz, hogy valaki ilyet tegyen, nagy spirituális mesternek kell lennie, és kivételes okkult erőkkel kell rendelkeznie. És tudta, hogy Láhirí csak egy alázatos fiatal hivatalnok.
Tizenöt perccel később Láhirí kijött a szobából, és így szólt a főnökéhez: – Két vagy három nap múlva levelet fog kapni a feleségétől. Jól van. Nem kell aggódnia. – Még a levél tartalmát is elmondta a főnökének.
Három nap múlva valóban megérkezett a levél, és pontosan arról szólt, amit a hivatalnok elmondott. De a történetnek itt még nincs vége. A főnök felesége néhány hónap múlva Indiába utazott. Egy nap ellátogatott a férje irodájába. Amikor meglátta Láhirít, meglepetésében tágra nyíltak a szemei.
– Hogy lehet, hogy ez az ember itt van? – kérdezte a férjét. – Láttam őt a halálos ágyamnál a kórházban. Rám nézett, mosolygott, és utána meggyógyultam.
A férj és mindenki, aki az irodában jelen volt, megdöbbent.